Tisztelt vendégeink, kedves ünneplő San Francisco környéki magyar barátaink,
örülök, hogy itt beszélhetek e meghatározó nemzeti ünnepünkön, itt ebben a kaliforniai közösségben, a magyarság egyik végvárában, ebben a gyönyörű kis templomban/ebben az új múzeumban, melyet én 1998 októbere óta ismerek, hiszen majd 15 évet itt éltem. Annak is örülök, hogy a mindnyájunk által szeretett Magyari- Köpe tiszteletes úr távozása után újra van lelkipásztora a gyülekezetnek, ami létfontosságú, Isten hozta Tiszteletes Úr! És ugyanitt köszönet a presbitériumnak azért, hogy a köztes időben gondozták a templomot és a közösséget!
1956 forradalma - 2020 Magyarországa
Majd két emberöltő telt el azóta, hogy a magyar ember nemzetközi szinten utoljára a saját kezébe vette fegyverét és sorsát és azt mondta, hogy elég volt! Ez volt 1956.
1956 októbere ugyanis hazánk történelmének egyik legsötétebb időszakának vetett véget. Miért is volt tulajdonképpen szükség forradalomra? Kezdhetnénk a II. világháborúval, a megszálló szovjet hordák által megerőszakolt magyar nők ezreivel, a Szibériába hurcoltak tízezreivel, az orosz katonák primitív megnyilvánulásaival: kenyérre kenték a fogpasztát, az angolvécében mosták a halat, megitták a sebfertőtlenítőt, hogy így is berúghassanak, és mindennek ellenére dicshimnuszokat kellett zengeni a „felszabadító szovjet hadseregről”. Nem volt szabad az igazságot kimondani. S meddig lehet az igazságot tagadni? Hol kezdődik a megalázó hazugság? Ezt a magyar nem tűri a végtelenségig. Az orosz-szovjet tankokkal jöttek a moszkovita kommunisták (a két világháború között Moszkvába távozott magyar kommunisták), létrehozták az egypártrendszert és anélkül, hogy valakit is megkérdeztek volna, magukhoz ragadták a politikai vezetést.
A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett magyarországi sztálinista diktatúra teljesen áthatotta a mindennapi életet: senki sehol nem volt biztonságban, a munkahelyeken, az iskolákban, az utcán, sőt, még saját otthonaikban is a besúgóktól és az ÁVH-tól (a kommunista titkosrendőrségtől) rettegett szinte mindenki.
Ártatlan ezrek kerültek hamis, időnként teljesen abszurd vádakkal az Államvédelmi Hatóság börtöneibe, ahol kínzások, sokéves börtönbüntetés vagy éppen halálos ítélet lett a részük. Családok százait telepítették ki lakásukból, és ezreket zártak bírósági ítélet nélkül évekig internáló- és kényszermunka-táborokba. A teljesen elhibázott gazdaságpolitika és az erőltetett iparosítás miatt a lakosság ellátásának színvonala olyan gyatra volt, hogy a háborús éveket idézte. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a hatalom látványos jelei mindenütt jelen voltak, a vörös csillagok, a Rákosi-, Lenin- és Sztálin- képek és szobrok formájában.
56-ban tehát azt mondtuk, hogy elég volt az állami terrorból, a besúgáson, megfélemlítésen és hazugságokon alapuló rendszerből, a zsarnokságból, elég volt az ÁVH csengőfrászából, az igazságtalan meghurcoltatásokból, a börtönök zsúfoltságából, az ideológiai béklyóból, a társadalmi értékek lezüllesztéséből, a családok ellehetetlenítéséből, a tömegek agymosásából. Hiszen ne feledjük a félelmetes statisztikát, miszerint az 1950-es évek kommunista diktatúrája alatt minden tizedik magyar embert börtönbe vetettek, megkínoztak, üldöztek vagy meggyilkoltak. Elég volt tehát az éjjel-nappali hazugságokból, elég volt a kommunizmusból, az állandó rettegésből, az egymás közötti bizalmatlanságból.
Ott 1956-ban aztán egységbe kovácsolódott a magyar nemzet, mindenki a közösségért harcolt, senki nem a saját maga érdekeire gondolt. Történelmet írtunk, és nagyon világosan kimondtuk, nem a magyarnak találták ki a kommunizmust. Köszönjük, de ebből mi nem kérünk, 1919 vörös terrorja már nagyon pontosan megmutatta nekünk, hogy ettől a rendszertől mit várhatunk.
Mikor ezt kimondtuk, akkor belekiáltottuk a világ arcába is, hogy idáig és ne tovább. Büszkék voltunk magunkra és lehettünk is, hisz hatalmas dolgot tett a magyar nép. Magára vállalta a szenvedést, a kiállásnak az esetleges kudarcát, hogy eltiporják a nagyhatalmak. Az egyetemes emberiségnek szószólói lettünk néhány napra, reményt és újra gerincet adtunk az európai nemzeteknek. Két hétig világítótoronyként emelkedett ki Magyarország Európa közepén, reményt és bizalmat adott a világ elnyomás alatt élő népeinek. S itt föl szeretném hívni a figyelmet az 56-os Forradalom és Szabadságharc tisztaságára is, azért is, mert a balliberális történelemírás ennek sokszor az ellenkezőjét hazudja. 56-ban nem volt törés-zúzás, nem voltak betörések és nem volt rablás. Példának szokták felhozni, hogy kartondobozokat állítottak az utcasarkokra, amibe a járókelők pénzt tehettek a forradalmárok ellátására. Senki nem lopott a pénzből. És senki nem tört be egy kirakatot sem lopási szándékkal, s ha annak ablaka be volt törve, akkor senki nem nyúlt az ottlévő árukhoz...
Aztán a Forradalom elbukott. Halottak százait temettük el, sebesültek ezreit bújtattuk a kádári megtorlás elől. Többszázezer ember kimenekült nyugatra, s aki otthon maradt, rémülten nézett körül: -Na most hogyan tovább ?
Én csak a család halk elbeszéléseiből hallottam mindezt, de már akkor is tudtam, hogy itt nagy baj történt. Szüleim, nagymamám visszafogott elégedetlenségét hallottuk, ’’56- ban megint magunkra hagytak’’. Hát igen, a büszke, szabad és katonailag erős, de megalkuvó nyugati demokráciák a kisujjukat nem mozdították azért, hogy mi is a szabad országokhoz csatlakozhassunk, hogy mi is megszabaduljunk a terrortól és a félelemtől, s szabad országban szabad emberként éljünk. (Egyedül a baloldal által sokat gyalázott spanyol Franco tábornok akart konkrét katonai segítséget küldeni Budapestre, önkéntesei készen is álltak, ám Eisenhower amerikai elnök megtiltotta a spanyol repülőgépek felszállását...)
Ma már tudjuk, hogy a nagyhatalmaknak egyáltalán nem volt érdeke, hogy a status quo a két uralkodó világrend között megváltozzon. Ma már tudjuk , hogy a nagy, hangzatos beszédek, biztatások, elismerések, erkölcsi támogatások mind csak üres szócséplés volt. Mikor arról lett volna szó, hogy kiszabadítani a kommunizmus karmai közül egy nemzetet, egy keresztény, jól dolgozó, értelmes nemzetet, Magyarországot, akkor egy tollvonással elintéztek bennünket, leírtak, s újból magunkra hagytak. Ez történt 1956-ban. Hagyták veszni Magyarországot, ezután viszont boldogan befogadta a nyugat Magyarország javát, a jól képzett fiatalokat, értelmiségieket, szakmunkásokat, s e menekültek verejtékéből és szakértelméből, iskolázottságából utána busásan profitált. Közben szégyenszemre cserbenhagytak egy keresztény hagyományokkal bíró elnyomott nemzetet, miközben ez a nemzet, a magyarság, az elmúlt századok folyamán számtalanszor bizonyított, és saját vérével védte meg az európai kultúrát a hódító muszlim seregektől, vagy késleltette a nyugat egy részének szovjet kézre jutását, mint 1945 január-februárjában Budapest védelmével.
Amikor ezt a beszédet írtam, itt egy pillanatra megálltam és visszaolvastam, amit idáig leírtam. Rájöttem, hogy máshogy is meg kell fogalmazzam a dolgot. Az egyedüllét, a megnemértés és a közöny vesz körül bennünket Európában. S ugyanakkor minden olyan adottsággal bírunk, mint bárki más, sőt. A magyar ember a világban megbecsült, jól megfizetett, stabil tagja a mindenkori társadalmaknak. Felnéznek ránk, tanácsot kérnek tőlünk, az egyetemes emberiség asztalánál megtaláljuk bőven a magyar munka és alkotó gondolat eredményeit. S mégis valami hiányzik. Valami, amit elvesztettünk a történelem viharában. Magyarország a kommunizmus 45 éve alatt, majd az 1990-es ún. rendszerváltás utáni első húsz évben is elvesztette az önmagában való hitet, azt, hogy képes vagyok, hogy érdemes csinálni, hogy ugyanolyan értékű vagyok, mint más nemzetek, büszkén bárki szemébe tudok nézni. Én magyar vagyok, igen, mi ezt a büszke vállalást valahol elvesztettük a XX. század második felében, sokáig hamis prófétákra hagyatkoztunk, akik eladtak bennünket 30 ezüstért, és csak 2010 óta kezdi megint felemelni a fejét a nemzet. De sajnos még mindig sok a rossz beidegződés, a ’’merjünk kicsik lenni’’ ócska, gonosz gondolata. Magyarországon ha te kiteszel egy piros-fehér-zöld zászlót a házadra, akkor sokan azt mondják, hogy minek magyarkodsz, és sokszor még mindig megszólják az embert. Ez is az egyik öröksége a kádári diktatúrának, annak a mocskos rendszernek, mely engedett ugyan egy kicsit a gyeplőn és így válhatott Magyarországból a vasfüggönyön túli ‘’legvidámabb barakk’’, ahol az ún. gulyáskommunizmus mindig egy fokkal jobb életszínvonalat biztosított, mint a többi megszállt országban, ez azonban csupán azért volt így, mert a diktatúra így akarta elkerülni egy újabb 56-os forradalom kitörésének lehetőségét. A lakosság hozzájuthatott a Trabanthoz vagy néha a rúd szalámihoz, de ennek fejében kuss volt a neve, történelmét ismerni, nemzeti kérdéseket feszegetni tilos volt.
Ne adjuk fel tehát magyarságunkat, bármit is kínálnak érte, hiszen ha ezt önként odaadjuk, akkor mi marad nekünk, mit adunk gyermekeinknek, unokáinknak, ha a nemzeti azonosságunkat is elkótyavetyéltük és lemondtunk róla, mint az Nyugat- Európában ma már jól megfigyelhető. Sokszor mondjuk, hogy európaiak vagyunk... Kulturálisan, vallásilag és földrajzilag ez kétségtelen, ugyanakkor Európa nyugati fele tiszta szívvel soha nem fog elfogadni minket európaiaknak, s ez történt 1956-ban is a Forradalom megbuktatásával. Talán megijedtek tőlünk, hogy hozzájuk szeretnénk csatlakozni, felzárkózni? Ez ma 56 egyik fő tanulsága. Ez 64 év után is látható, hogy egyedül vagyunk, egyedül kell megoldanunk fenmaradásunkat, csak magunkra számíthatunk, ráadásul a belső ellenséggel is egyfolytában számolnunk kell. (Persze tisztelet a kivételnek, lengyel testvéreinkre mindig számíthatunk.)
Ugyanakkor, mivel mi magyarok annyi minden kiiktatási vagy beolvasztási kísérletet túléltünk már (kezdve a 907-es Pozsonyi Csatával), bíznunk kell abban, hogy nemsokára valamelyest visszaáll az ország népe közötti világnézeti egyensúly, és egy egységesebb Magyarország jön létre. Magyarország elvégre Mária országa, mely csodával határosan, a Szentkorona vezetése alatt megmaradt a történelem viharaiban. De persze ezért nekünk is dolgoznunk kell, ehhez kell az erkölcsi megújulás és okos, ügyes politizálás is, és a gyermekek, unokák folyamatos okítása és nevelése. Nem alkudhatunk meg a mindennapokban sem, mondván, hogy az a Che Guevara poló a gyereken az csak egy ártalmatlan dolog, vagy legyintve, hogy á, az a vörös csillag a Heineken sörön vagy a Macy’s reklámszatyron sem ugyanaz a terrorista szimbólum, ami minket nyomorba döntött... Ezt tehát nem tehetjük meg, mert ezzel önmagunkat csapnánk arcul.
Ezen felül rendületlen hit szükséges önmagunkban, magyarokban, s akkor be is fog fejeződni az a forradalom, ami 1956-ban elkezdődött. Addig meg csak neveljük a következő generációt, az új 56-os forradalmárokat, akikre a jövőben is szükségünk lehet.
